BÓNA OTTÓ: ORCHIDEÁK PÁRBAN I. című kiállításának megnyitója Gréczi Emőke Mielőtt egy igazi kiállítás-megnyitó beszédet tartanék, had szóljak a tárlat helyszínéről, nevezetesen a HUBA Bemutatóteremről, melyet Mészáros Gábor, a világ kevés mérnök-filozófusainak egyike működtet. Mert ő Bóna Ottót, mint egy szépreményű kiállítássorozat első művészét nem azért választotta, mert ki nem volt még itt, vagy hogy ki ajánlotta erősen a barátját, Mészáros Gábor ösztönösen, megérzései alapján választotta őt – és aki eljut odáig, hogy egy ilyen bemutatótermet működtessen, emellett egy izgalmas magángyűjteménnyel rendelkezzen, annak bizonyosan jók a megérzései. Akkor most térjünk vissza e képek alkotójára. Egy fiatal pályakezdő művész kapcsán nem elég a képekről, hanem azok alkotójáról is szót kell ejteni. Bár nem úgy néz ki, de Bóna Ottó esetében a festőművész mögött egy filosz lapul, filosz, mint Fülep Lajos, csak éppen Fülep nem tudott festeni. Bóna Ottó fáradhatatlan művészettörténész, mint Lyka Károly, de látott-e már valaha valaki egyetlen rajzot Lyka Károlytól? Bóna Ottó művészete mögött filozófia, múltból, hagyományból táplálkozó értékrend, az intim témaválasztás mögött univerzális látásmód áll, melyet reményeink szerint egyszer majd mindenki kezébe vehet, vaskos művészetfilozófia és művészettörténeti kötetek formájában. Ha feltesszük, hogy még ilyen fiatal művész esetében is beszélhetünk életműről, akkor ez a sorozat, az Orchideák párban komoly váltás Bóna Ottó életművében. Egy alapvetően portréfestő vásznáról eltűnnek az emberek, a korábbi képeken rendszeresen szereplő barátok elhagyták a művész műtermét, ami most itt áll üresen, csak éppen valaki itt hagyott néhány szál különleges virágot, amit a művész kedvére elhelyez a tükör előtt, a mosdókagylóban, egy székre ledobott pulóveren, a műanyag irattartók között, és ebből megszületik a hétköznapok apró öröme és békessége. Nézzünk bármelyik képre, látszólag egy szokványos jelenetet látunk, amelyik bármelyikünk lakásában megtörténhet, csak éppen nincs időnk rá, hogy átengedjük magunkat ennek az apróságában is az egyetemességet magába foglaló harmóniának – ezt megteszi helyettünk a művész: rögzíti a pillanatot, és elénk tárja, tessék benne gyönyörködni. Itt van, ez is a te életed, csak éppen nincs időd észrevenni. Az alkotás formájának a valóság lehető legpontosabb tükrözését választja, mert itt nem szabad, hogy gondolatunk az absztrakt alakzatok megfejtése körül járjon, mert nem erről szól, nem ez a művész célja. Azt mondtam, látszólag szokványos jeleneteket látunk. Csakhogy ezeknek a jeleneteknek rendezője van, nem az élet, hanem maga a művész, aki először tenyérnyi kis rajzokon, kompozíciós vázlatokon megírja a forgatókönyvet, hogy a vásznon végleges formát adjon nekik, létrejöjjön, ahogy ő mondja, egy lehetséges világkép, az élettel szinte megegyező második valóság. Minden lehetséges így, minden megtörténhet ebben a formában. Fikció, amely csak abban különbözik a valóságtól, hogy festészeti problémákat old meg, az elmozdulás, a fény, a felület, vagy az ellentétes viszonylatok ábrázolását. Bóna Ottó diplomamunkájában azt írja: ahogy egy lakás a lakójáról, a művész környezete, műterme, tárgyai a művészről árulkodnak. Nem kérdeztem meg tőle, tud-e róla, hogy a keleti kultúrában az orchidea a kifinomultság, a műveltség és a gyengédség szimbóluma. Ennél a különleges formájú, becses, de színvilágában visszafogott növénynél keresve sem találhatott volna igazabb modellt a bemutatkozáshoz. Hölgyeim és uraim! Tekintsék meg a kiállítást, mely nálam sokkal többet mond el Bóna Ottóról, az emberről és a művészről! ( Elhangzott 2006. október 17-én, Bóna Ottó kiállítás megnyitóján, HUBA Bemutatóterem és Galéria, Bp.) |