ADORJÁN ATTILA: TÉR, TEST, TEXTÚRA című kiállításának megnyitója Muladi Brigitta: Valódi képek, hamis testek Ezt a címet Hans Belting adta egyik írásának, amelyben felrója az emberiségnek, hogy saját testét már-már a körülötte áramló fotókkal és virtuális képekkel pótolja. A „hamis testek” kényszerűen megszabadítanak bennünket a magunk képétől, lenyűgözőbbek nálunk, helyünkbe lépnek. Adorján Attila művészetének alapjává vált az a módszer, hogy a hozzá érkező képek közül válogat, tehát ezeket a látszattesteket vonja be a festészet területére, és ezzel a gesztussal a képek uralmától ő maga veszi át az irányítást. A talált képek, így a maga alkotta világ szimbólumaivá lesznek és eszközökké, amelyeken keresztül kifejezi a festészethez való aktuális viszonyát. A festő által értékelt, kiválasztott képek bevonnak a „képiségről” való tudásba, úgy, hogy a valódi világról készült látszatképek és a művészet univerzumában történt események, melyek Adorján Attilára hatottak – egymásra vetítődnek a festményeiben. Interpretálásában azonban a testek, alakok nem válnak valóságosabbá, mint a fotókon, sőt…a festő tovább szintetizálja a látványt, a szubjektum teljesen eltűnik az ábrázolás mögött, és ez már a kritikájává avatja a képeit annak a jelenségnek, amit tulajdonképpen maga is használ. Annak a kiüresedett, tartalmatlan világképnek, amit ezek a személyiség és szubjektummentes nőalakok képviselnek. A festő állásfoglalása ugyan a művészet territóriumán belül marad, de a kiállítótérben nyilvánossá válik és elgondolkodtat… Belting szerint ezek a képek elvitatják tőlünk a test-tapasztalatot és a képtapasztalatot nyújtják helyette. Egy festőnek ez egy természetes közeg, ő képekben gondolkodik, véleményét ezeken keresztül közli. De nemcsak a köznapi képeket használja forrásként, hanem a művészettörténet képeit is. Egyik példaképe Tim Eitel, akinek hatása éppen ezen a kiállításon válik nyilvánvalóvá. A nőalakok kilépnek zárt világukból, és egy meghatározatlan külső térbe helyeződnek. A szimbolikus változás a képtérben kifejezi a festő érdeklődésének tágulását, és azt a törekvést, hogy saját imaginárius, képzelt terét alkossa meg. Így az eddigi készen kapott belső teret valóságos térként kezeli, amelynek saját mélysége, kiterjedése lesz. Ennek a festői problémának a megoldása, hogy miképpen érzékeltesse egy tér, egy táj képzetét, hogyan helyezze bele a „talált” alakot, az eddigieknél önállóbb munkát követel a művésztől, a realista-ábrázoló jelleg már-már absztrakttá alakul át, ahogy azt az előző retró-sorozatánál is láthattuk, például a borsóválogatóknál. Attilával folytatott beszélgetésünk során elmondta, hogy egyre jobban érdeklik ezek a hátterekben alakuló formamentes festészeti megoldások, de én most itt is megragadnám az alkalmat arra, hogy arra biztassam, ne adja fel a figurativitást, a képei fontos kérdést feszegetnek, hiányoznának, ha nem lennének, és ezen a tőle megszokott gondolatmeneten belül is talál magának még megoldandó festői problémát. ( Elhangzott 2007. március 1-én, Adorján Attila kiállítás megnyitóján, HUBA Bemutatóterem és Galéria, Bp.) |